Olvasd el a meséket!
Itt letöltheted +
jegyrendelés
Feldmár András honlapja
www.andrewfeldmar.ca
András blogja
András blogja 2010. május 24.
Egy beszélgetés emléke...
Kornis Mihály: Feldmár
Feldmár a barátom mind a mai napig.
Egyike azoknak, akikkel nem kell találkoznom ahhoz, hogy ne csupán egyik tanítómnak érezzem, de a barátomnak is, ha talán én nem is vagyok a számára az. Nem tudom. Nem valószínű, hogy emlékszik még arra az éjjelre, amit hosszú beszélgetésben töltöttünk, 1979 augusztusában. Előtte Karátson Gábor lakásán tartott előadást a gyöngéd születésről. Ennek harminc éve. Azt sem tudom, hogy olvasta-e az én azóta írt könyveimet, mert akkor még nem volt egy kötetem se, be voltam tiltva. Olvasott-e közülük egyet is? Nem valószínű.
Egyáltalán, emlékszik rám?
Azon az éjszakán, mikor fiatalkoromban találkoztunk, arra, amit én önmagamnak hittem, arra nem figyelt. Viszont jónak találta a kérdéseimet. Azokra válaszolt. De hogy tetszett-e belőlem bármi is neki… Nem adta a jelét. Ez nem feltétele annak, hogy szeressem őt. Örömmel vettem észre pár éve a Toldi mozi könyvesénél debreceni egyetemistáknak tartott magyar előadásai lejegyzett s kinyomtatott változatát. Azt mondta a könyves, akit addig nem ismertem, de ő engem igen: nos, ő úgy gondolja, ez nekem való. Nem tévedett. Neki meg én vagyok a barátja, a könyves embernek, anélkül, hogy eddig tudtam volna róla. Azóta Feldmár minden újabb és újabb magyarul megjelenő könyvét megszerzi nekem, és elolvasom. Mindannyiszor valahogy úgy fontos nekem ez, mintha az elvesztett legjobb barátomtól kapnék levelet.
Feldmár beszél mások előtt. Most már filmjei, DVD-i is vannak. Jó humora van. Az ember azt szeretné, ha minél többen hallanák, ha értenék, ha néznék. Virtuóz a vele kapcsolatos játékszabályok érzékeltetésében. Nem érdekel a perszona-szereped, amit játszol az életben, üzeni hallgatóinak figyelmes szavaival, a csöndjeivel, engem csak te érdekelsz. Amit mondok, az ugyanaz, mint aki vagyok. Nálad is így legyen. Nem is lehet majd másképp, ha tényleg mondani akarsz nekem valamit, üzeni. Most el akarom mondani a számomra éppen legfontosabbat, hogy te is mondd el valakinek, ami a számodra a legfontosabb. Hátha megérted, neked és a másiknak is mi ebben a jó. Én is szoktam ilyet csinálni.
Feldmárt, a másik ember úgy általában hidegen hagyja, csak az érdekli, hogyan találhatna kapcsolatot konkrét személyekkel, akik megkeresik. A másik ember felvilágosításában lel vigaszra, aki ugyanakkora bajban van, mint ő, de még nem tanult meg helyesen gondolkodni erről a tényről. Mit lehet csinálni ilyenkor? Feldmár úgy gondolja, el kell mesélnie a saját történetei közül azokat, amelyek őt felismerésekre vezették. Az valóban önzetlen ember – ezt azért megérthetjük, Feldmárt olvasva, hallgatva – aki nem hazudja, hogy lehetséges önzéstől mentesen önzetlennek lenni.
De miért is kellene?
Ő nem tesz úgy, mint a politikusok szoktak, akik a választóikkal való találkozásaik alkalmával sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy őket a választóikért végzett szolgálat motiválja mindenek felett. Ennek az ellenkezőjét mondja: ő meg akar menekülni a félelmeitől, de szerinte ez csak akkor sikerülhet, ha például annak, aki hozzá fordul, segít.
Feldmárt úgy négy-öt éves kora tájt egy szép napon, az édesanyja megkérte, hogy most egy darabig lakjon idegeneknél. De ne mondja senkinek, hogy hívják, más nevet mondjon, a neve Igaz András, mert Igaznak hívják azt is, aki bújtatja. És ne hangoskodjon, mert akkor mindennek vége. Jó legyen. Ő, a mamája, amint tud, jön érte. Azzal ott is hagyta. Nem tehetett mást. Következett az ostrom, a nyilas uralom. Túlélte, megúszta. Ügyes kicsi lurkó. De a papa útja elvált a családjáétól, Feldmár mamája viszont hazatámolygott Auschwitzból. Visszavette a gyermekét, no persze. Csak mind kevésbé volt megelégedve vele. Csalódnia kellett. Nem elég a rákosizmus, még ez az én furcsa, rosszkedvű kisfiam is szörnyű! Nevelőintézetbe kéne téged adnom, mondta neki, meg azt is, sokszor, te nem vagy normális édes kisfiam. Megáll az eszem! Meglátod, majd a végén a Lipótmezőn kötsz ki!
És amikor ma valakinek el akarja magyarázni, mi a depresszó, Feldmárnak az ötvenes évek Magyarországa jut eszébe. Egy egész ország, aki szenvedett. Én is emlékszem. Szinte kibírhatatlan volt. Azt mondja, „Szerintem majdnem mindenki sírt a söre fölött, és mindenki nagyon csendben volt.”*
Bámulatra méltó megfogalmazás.
A mondatban hallhatóvá válik a hangtalan és láthatatlan sírás, amit tisztán csak a gyerekek hallanak és látnak. „Ha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át egy valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon ’56 előtt.” Ennek a depressziónak az okát mára ez a szerencsétlen ország elfelejtette. Már azt se tudja, hogy neki rosszkedve van.
És mióta! Azért dühöng.
Feldmárt ’44-ben szúrta meg az élet, de ő, az anyja miatt, meg a maga helyzete miatt is, csak a felszabadulásnak csúfolt megszálló-csere után, miután megmenekült, süllyedt – nevezzük így – rosszkedvbe. A gyermekek azt élik meg a legélesebben, amit a szüleik magukba nyelnek, és amiről nem akarnak tudni. De ők, a kicsik kénytelenek tudni, mivel még a szüleik részei. És nem tudnak maguknak flottul hazudni. Azt érzik, amit azok éreznének, ha érezni mernének. A gyermekek még jó fejek, csak arra kíváncsiak, ami titok, és éppen azért sejtik, hogy mi a felnőttek lelkének elzárt, sötét tartalma, mert azt ők még nem fogják fel értelmileg. De átérzik. Látják, mint a médiumok. Nem mintha értenék.
Én, Feldmárral ellentétben, aki elég nagy volt már ahhoz, hogy emigráljon, éppenhogy a forradalom ripsz-ropsz leverése után, ‘58–59-ben zuhantam a pokol fenekére. A felnőttekkel együtt. Csakhogy a felnőttek pontosan értették, miért kell úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Bár nem akartak tudni róla. Kissé belebolondultak Se lát – se hall Ország folyó ügyeibe. Úgy tettek, mintha még újra lehetne itt bármit kezdeni.
’57 után ezt én nem így láttam.
Szűköltem a kíntól, hogy nem merem gondolni, amit látnom kell. Nekem még hátra volt a feketeleves, amit Feldmár a maga részéről ’44-ben és ’45-ben meg hát azután, gyöngyvirágtól lombhullásig engedelmesen, az utolsó kortyig kikanalazott. Aztán elbujdosott. Nekem maradni kellett.
Úgy is lehet mondani, 1957 óta vagyok marslakó.
Akkor nyílt ki a szemem. Beláttam egészen a probléma mélységeibe, de nem voltam lelkileg felkészülve rá. Beleéltem magam, lehet mondani, beleájultam. Attól voltam és maradtam ötven évig beleájulva a magyar hétköznapokba, hogy úgy éreztem, ez a katasztrófa itt nem is gazdasági, kulturális, vagy történelmi természetű, nem is politikai. Annál sokkal mélyebb. Ez orvosolhatatlan. Utolsó stádium. Lehet élni benne, nem arról van szó, ám nekem úgy tűnt, nem érdemes. Van, aki megszokja. Én nem tudom megszokni. De megszökni sem tudok. Feldmár sem. Valami állandó bujkálás van a szemében, ahogy az enyémben is.
El tudom képzelni, el tudjuk képzelni. Látni lehet.
Látszik a szemünkben: ezért felismerjük egymást. Elég volt háromszor egymás után rám néznie neki 1978-ban, ahogyan baktattunk ott, azon a kánikulai estén egymás mellett, harminc éve a József körúton, hadartam, mondtam, a magzati fejlődésemről szeretnék regényt írni, azzal szeretném kezdeni az eposzt, már vannak is bizonyos elképzeléseim a hogyanról, élethalál-kérdés volna a számomra, ha elárulná, ezzel ugyanis Magyarországon nem foglalkoznak, mi az, amit a magzat tud már, amikor még meg sem született? Mit vesz észre, mit hall meg, mit tud a valóságról? Nem levelezhetnénk? Akkor jött haza másodszor ’56 óta, nem több mint egy hétre. Kurtán-gyorsan, idegesen, oldalról kétszer-háromszor a szemembe nézett, csak úgy mentünkben, jártunkban-keltünkben, az arcomba hajolt, többször is, megújra, mint egy komoly tekintetű, borzas, nagy madár.
Végül azt kérdezte tőlem:
– Ráérsz ma éjszaka? – Ráérek – dadogtam. – Később is. – Reggelig elmesélem, amit muszáj tudnod.
Felvetett fejjel rohant, én mellette: – Nem érek rá levelezni veled, most nyisd ki a füled – közölte, majd anélkül, hogy a léptei sebességén változtatott volna, belefogott egy – de nem is egy! – nyolc különféle előadásba. Szemléltető skicceket firkált a házfalakra közben, volt neki krétája, nem tudom, honnan, de még kétszer nyomatékosan ajánlotta, hogy figyeljek. Rendes dolog volt ez tőle. Bámész gyermek a lelkem. Közlekedési eszközök igénybevételére vonatkozó ötleteimet szóra se méltatta, hajnalig gyalogoltunk az orrunkkal előre.
Világos volt: rám nézett, és tudja, ki vagyok. Tisztában van a hibáimmal, ő sem titkolja a magáéit, neki is van lelke, noha egyáltalán nem akarja párhuzamba hozni az enyémmel, nincsen arra szükség. Nem kellett beszélnünk egy csomó dologról. Erősebb vagyok, mint a félelmeim. Ő is. Ez a sok hátrányom között az előnyöm. Neki is. Megmutatta, mi volna a következő két-három lépcső számomra felfelé. Erre egy éjszakát áldozott, nem kevéssé azért, gondolom utólag, ha képes vagyok, lássam, az áldozat gazdagodás. Erősödés.
Azé a hajnal, aki fennmarad a másikért, hogy lássa. Mire virradatkor eljutottunk a vári szobám nagyasztala sarkán a születési csata küzdelmeinek részletesen leskiccelt megvitatásáig, felsejlett előttem, hogy mi ikrek vagyunk, mint ahogyan minden ember az ikre a másiknak, az a kérdés, hogy a placentájaként-e, akit később a szemétkosárba hajítanak, vagy túlélő-magzat szintjén, életre ítélt.
A lebukott, aki felbukik. Most feljön.
Mivel ő már kiküzdötte magát a szemétkosárból, aznap éjjel a kedvemért a placenta szerepét választotta: le akart szakadni rólam, miután ellátott, ez a mesterfok, ahol ő már akkor éjszaka-napozott, tehette, tudott vigyázni magára. Mielőtt egyszer s mindenkorra kisétált volna az életemből, még felhúzott maga mellé. Ráébresztett: ahova most felhúzott, azt a szintet már elértem, mielőtt vele találkoztam volna, azért is botlottunk össze, azért értem meg a szavait, én is ott vagyok, ahol ő. De hogy innen tovább tudok-e még mászni, ha most elmegy, vagy itt maradok, mint Harold Lloyd a felhőkarcoló 99. emeleti párkányának a keskeny peremén, hát az rajtam múlik. Az ilyesmihez nem levelezni kell, nem visszafordulni, kérdezősködni kell, hanem vállalni a többit, mindent, egyedül. Feldmár tudta, még sok van nekem hátra, mire megírom a Könyvet. A magzat nem vár. Amikor jönnie kell, akkor kijön. Vagy elpusztul.
Azonnal megteszi, ami lehetséges.
Nem könnyű azt tenni, amit spontán jó tenni - ha még nincs bennem annyi, hogy bármelyik éjszakámat habozás nélkül a másiknak adjam. És ha bennem ez nem a vajúdás aktivitása, akkor nekem még túl korán van. Neki nincs több dolga. Mondta, most megnézi a Napot a Várfok utca felől. Kivilágosodott.
Elment.
(2005)
András Blogja 2010. április 11.
Feldmár András részt vesz a MAPS azon kutatásában, melynek célja, hogy megtudjuk, hogy a pszichoterápiában az MDMA használata milyen eredményekkel járhat. (A kutatásról a 2009. júniusi blog-bejegyzésben olvashattok részletesen.) András egyik kutató-társa dr. Ingrid Pacey.
Így dr. Ingrid Pacey egyedül utazik a konferenciára, ahol András lenti üzenetét fogja felolvasni:
Message to the MAPS Conference, April, 2010.
I deeply regret not being able to share the excitement of this conference. The aims, purpose of MAPS is close to my heart.
From 1967 on, when I was 27 years old, I realized the powerful healing potential of entheogens as adjuncts of psychotherapy. Now, in my 70th year, that realization has been strengthened and confirmed.
I find it barbaric, that the US considers me persona non grata and refuses me admission across its borders. All because of an article I published in Janus Head on the use of entheogens.
I am looking forward to working with Ingrid Pacey and MAPS to make evident what is obvious. MDMA, LSD, ayahuasca, and many other medicines can awaken the soul, the spirit, and help heal the body.
My thoughts are with you all.
Bolondok Napja, 2010 2010. április 1. Vancouver
Mindannyian bolondok vagyunk, betegek, rosszak, őrültek, jók, okosak, buták, levertek, lelkesek, -- mert élünk, mert megszülettünk és mert nemsokára, kivétel nélkül meg fogunk halni.
Nincsenek ŐK akik nem MI vagyunk. Mindannyiunkban elrejtve időzített vekkerek vannak. Megszólal az egyik, és beteg leszek. Megszólal a másik és nem tudom, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok. Csörög a harmadik és meghal a párom. Nincs biztonság, nincs bizonyosság, az élet rendkívül veszélyes.
Egyikünk sem állíthatja biztosan, hogy nem lesz szüksége idegen emberek jószívű figyelmére, segítségére. Függünk egymástól; ma én segítek neked, holnap te nekem.
R. D. Laing egyszer megkérdezte egy öntudatos pszichiáter kollégáját, hogy ha netán Kierkegaard az ő páciense lenne és olykor nem egészen értené miről beszél a filozófus, mit tenne? Az orvos habozás nélkül válaszolt, „Ha én valakit nem értek, az az ember skizofrén. Orvosságolnám, ahogy kell.“
Végtelenül mások vagyunk, összehasonlíthatatlanul különbözőek vagyunk, nem szabad gyarmatosítani a másikat, alávetni őt a saját kategóriám zsarnokságának. Nem kell tudnom, hogy a másikra milyen címkét ragasztana a tudomány, ahhoz, hogy szeressem, hogy jól bánjak vele, hogy kíváncsi legyek, mire van szüksége.
Lehet, hogy minél lehetetlenebb körülmények között élek, annál csábítóbb a megbolondulás, megőrülés lehetősége. Én egy olyan Menedékről álmodom, ahol a körülmények, a környezet, a társaság olyan meghitt, kellemes, biztonságos, gyengéd és elfogadó, esetleg olyan izgalmas, hogy őrült lennék nem visszajönni onnan, ahová elmenekültem, az őrület összkomfortos hallucinált elkülönített, privát világából.
A legveszélyesebb emberek nem kerülnek a pszichiátria hatalmába, hiszen ők azok, akik a leghatalmasabbak a világban. Hitler, Sztálin, Bush. A demagóg vezetők és a diktátorok sokkal több kárt tudnak okozni, több gyilkosságot tudnak elkövetni, mint egy úgynevezett „elme beteg“.
Az őrült az, aki elveszítette a kapcsolatát a valósággal. Hát akkor ki az igazi őrült? Ki veszítette el kapcsolatát a valósággal? És mi a „valóság“? Hol vannak a határai?
Van a tényői családapa, akinek az órája március 15-én reggel úgy kattant, hogy fejszével lemészárolta az 5 és 8 éves kislányait meg a 34 éves feleségét, a testüket behordta a nappaliba és paplanba bugyolálta, aztán a láncfűrésszel lefejezte önmagát. Van a csecsen nők dolga, akiknek a testükre szerelt "bosszú-vekker" úgy szólt, hogy két moszkvai metrókocsiban 50 ember, zömében iskolába menő gyererek szakadtak darabokra tegnapelött. Sokan haldokolnak most is a kórházakban, kéz és láb nélkül, vakon, örökre megnyomorodva.....
Valamit kellene mondanom arról, hogy a megőrülés veszélyes, hogy a gonosz és az őrült között mi a különbség, mert ha egy szót sem szólnék mindezekről, akkor teljesen hiteltelen széplelkűségnek hatna mindaz, amit eddig mondtam. Nem akarok olyan benyomást kelteni, mintha becsukott szemmel, füllel, csak a saját mániámat szajkóznám, hogy "szeressük egymást gyerekek" és a nehezét, az igazi problémákat másra hagynám, vagy úgy tennék, mintha nem is lennének...
Mert az Adolf meg a Joszip már meghaltak, a ma őrültjei pedig a mi gyerekeinket ölik... Kinek mondjam, hogy menjen a Menedékbe és ne a rácsok mögé, ahol nem árthat senkinek?
A gonoszt fel kell ismernünk, meg kell fékeznünk, vagy menekülnünk kell tőle. Gyakran az „elme beteg“ az az ember, aki nem tud máshová menekülni a kimondhatatlan gonosz elől, mint az őrületbe. Legyen a valóság tágas, szabad és erős, férjen bele, találjon megértést benne minél több ember a maga bolondságaival. És én remélem, hogy meg tudjuk egymásnak tanítani kit kell megvédenünk, és kit kell börtönbe zárnunk.
Feldmár András, Vancouver, 2010. április 1.
Why I am a phenomenologist February 20th 2010.
Being a phenomenologist means including your subjectivity, including how you feel, abandoning false pretences of “objectivity” as if you could somehow escape from the human condition, the human position, and find some ideal point of vantage, outside the human condition, from which to view things. Being a phenomenologist means acknowledging that the human view or experience is always coloured by emotion and mood, that there is no neutral, emotionless, colourless, sexless way of being human. Being a phenomenologist means operating from within human consciousness, not trying to get outside it and “explain it”. It means appreciating the richness of things, phenomena, as we experience them as mortal, sexed, “care-ful” human beings. It means, I suppose, being a poet, embracing the poetic richness of language, mythos and metaphor, rather than seeking to strip language of poetry and speak in pure logic. And recognising that all human beings are poets.
Phenomenology restores a kind of divinity to human beings by allowing them once again to be the creators of meaning and the centres of their own universes: “I am the absolute source,” Maurice Merleau-Ponty writes in the Preface to the Phenomenology of Perception, “my existence does not stem from my antecedents, from my physical and social environment; instead it moves out towards them and sustains them, for I alone bring into being for myself (and therefore into being in the only sense that the world can have for me) the tradition which I elect to carry on, or the horizon whose distance from me would be abolished – since that distance is not one of its properties – if I were not there to scan it with my gaze.” (If that sounds solipsistic, it also institutes a “poetry of human relations”, as Merleau-Ponty called it, “that is, the call of each individual freedom to all the others.”)
All this amounts to a pretty radical “rejection of science” (Merleau-Ponty). “Science has not and never will have, by its nature, the same significance qua form of being as the world which we perceive, for the simple reason that it is a rationale or explanation of that world.” Science is a “second-order” expression of what we perceive and experience directly. So phenomenology is an attempt to right the order the things which in our blind scientism we have got back to front. If we look to science to explain ourselves and the world we will be engaged in a kind of wild goose chase in which we can never catch the goose.
Phenomenology is a call to every individual freedom – a call to people not to sell themselves short, not to fall for describing or defining themselves in language which reduces or denies their humanity. How often do we hear people talking about themselves as if they were machines or computers, rather than the makers of machines and computers. Phenomenology’s call is also the prayer the poet Louis MacNeice makes on behalf of an unborn child: “O fill me/ With strength against those who would freeze my/humanity, would dragoon me into a lethal automaton,/ would make me a cog in a machine, a thing with/ one face, a thing.” (‘Prayer before Birth’)
Vancouver, February 20th 2010.
Előszó a "Tudatállapotok szivárványa" új, kritikai kiadásához
2009. október
Kedves Olvasó!
1992-ben Bagdy Emőke professzor asszony meghívott a debreceni egyetem egy szemeszterére. Két előadássorozatot tartottam akkor, az egyik ez volt, aminek a szövegét most a kezedben tartod, a Tudatállapotok szivárványa.
Akkoriban az foglalkoztatott, hogy miért is félünk olyan nagyon attól, hogy egy nem-megszokott, nem hétköznapi tudatállapotba kerülünk, és nem tudunk azonnal visszakerülni a normálisba, abba, amihez hozzá vagyunk szokva. Megfigyeltem, hogy jóval kevesebben félnek attól, hogy nem tudnak kilépni a normálisból, amikor szeretnének. Tanulmányoztam a módosult tudatállapotokban rejlő terápiás lehetőségeket, kutattam a meditáció, a hipnózis és az entheogének birodalmában. Elmentem addig a határig, ameddig lehetséges volt. Nem azért beszéltem Debrecenben a különféle módosult tudatállapotokról, hogy kedvet csináljak hozzájuk, hanem azért, hogy elvigyem a hallgatóságot addig a pillanatig, amikor muszáj kérdezniük, vagy megkérdőjelezniük a megkérdőjelezhetetlent, mindazt, amit addig tanultak, hittek, gondoltak.
Az akkori Magyarországon a határok kinyitása utáni helyzetben, az új szabadság levegőjében a tudat kinyitásának lehetőségéről akartam beszélni. Gondoltam, most úgyis benne vagytok, hát jó, értő közönségem lesz.
A szemeszter végén osztályzatokat adtam a hallgatóknak, minden óra után három kérdést kellett feltenniük nekem írásban, és ezekre a kérdésekre kapták a jegyüket. Nem mindenki tud okosan kérdezni, de, ha valaki eljut a kérdésig egyáltalán, az már elégséges. Úgyhogy most is csak bíztatni tudlak, Olvasó: kérdezz!
Érdekes, hogy valaki felvette magnóra ezt az előadássorozatot, leírta és Kollár János gondozásában megszületett a kéziratból a Tudatállapotok szivárványa első kiadása. Nem számítottam semmi ilyesmire, János örömet szerzett nekem, ma is köszönöm neki ezt az ajándékot. A könyv aztán megindult a maga útján, a Könyvfakasztó kiadón keresztül eljutott a Jaffához, ahol az összes itthon megjelenő munkámat gondozzák.
Most 2009-ben, hatvankilenc évesen az egész anyagot figyelmesen átolvastam és azt látom, hogy nagyjából megegyezem az akkori önmagammal, nem találok kifogásolni valót mindabban, amit a fiatal Feldmár összerakott. Néhány akkori gondolatomat viszont mostanra volt időm részletesebben átgondolni, és mivel sokat változott a világ is, így jó néhány részt korrigáltam, a stíluson is változtattam itt-ott. Ebben a munkában is nagy segítségemre volt Büky Dorka, akivel remek szórakozás a könyveim átolvasása. Hála az ő figyelmes és önzetlen segítségének sok gondolatom válik könnyebben érthetővé és elfogadhatóvá mindazok számára, akik a modern, hétköznapi, magyar valóságban vannak otthon, amelyiktől én olyan távol élek most. Köszönet Rácz I. Péternek is, aki majdnem túl gondos munkát végzett a szerkesztéssel, -- amit annak idején hibásan mondtam, azt ő jóra kíméletlenül és következetesen átírta --, és, aki ellátta hivatkozásokkal az anyagot, amitől egészen tudományos kinézete lett ennek a dolognak.
Őszintén örülök, hogy most jelenik ez a könyv újra, nagyon is aktuális, mert a 21. század tudományos paradigma váltásában egyre nagyobb figyelemmel fordulnak a kutatók és szakemberek a tudatot felébresztő szerek, technikák, módszerek felé. Jó példa erre, hogy néhány hónappal ezelőtt a kanadai Egészségügyi Minisztérium, a Health Canada, is megadta az engedélyt a MAPS (Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies) által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, azt követően, hogy az USA-ban lezárult ugyanennek a kutatásnak az első két éves periódusa. A kutatás célja, hogy tisztázódjon, hogy a pszichoterápiában az MDMA használata milyen eredményekkel járhat. A MAPS a kanadai program levezénylésére engem kért fel, így Ingrid Pacey pszichiáterrel 2009 májusában elkezdtük az előkészületeket. Kanadában negyven éve nem engedélyeztek ilyen kutatásokat, így a mostani lehetőség óriási jelentőségű az egész pszichológiai, pszichoterápiai, pszichiátriai szakma számára.
Nos, kedves Olvasó, érezd magad jól, amíg ezeket a lapokat olvasgatod, tanulj, figyelj, kérdezz, kételkedj, tiltakozz és nyisd ki a szemedet a jelen, a valóság, a jövő, és a tudatállapotok szivárványa felé.
Feldmár András
Vancouver, 2009. október 20.
2009. június 15.
Indul a MAPS kutatás
Néhány hónappal ezelőtt a kanadai Egészségügyi Minisztérium, a Health Canada, is megadta az engedélyt annak a kutatásnak az elindítására, amelyet a MAPS (Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies) kezdeményezett azt követően, hogy az USA-ban lezárult ugyanennek a kutatásnak az első két éves periódusa. A kutatás célja, hogy megtudjuk, hogy a pszichoterápiában az MDMAhasználata milyen eredményekkel járhat. A kutatás keretében tizenkét PTSD-vel (Post Traumatic Stress Disorder) diagnosztizált páciensből hat, a kutatási időszak alatt három alkalommal MDMA-t kap, míg a másik hat, ugyanekkor, minimális MDMA-t tartalmazó placebót. A tizenkét pácienst a jelentkezőkből tesztek segítségével választjuk ki, az állapotukban bekövetkező változást is folyamatosan ellenőrizzük, mérjük tesztek segítségével. Ezzel egy időben indul Svájcban, Izraelben és Jordániában ugyanez a kísérletsorozat. A MAPS a kanadai program levezénylésére engem kért fel, így Ingrid Pacey pszichiáterrel 2009 májusában elkezdtük az előkészületeket. Kanadában negyven éve nem engedélyeztek ilyen kutatásokat, így a mostani lehetőség óriási jelentőségű az egész pszichológiai, pszichoterápiai, pszichiátriai szakma számára.
Hogy mindez mit jelent, mik a tudományos kutatás előzményei és, hogy jómagam, mit várok ettől a kutatástól- ebben a blogbejegyzésben erről fogok írni kicsit.
Mindenek előtt azonban szeretnék leszögezni egy nagyon fontos dolgot.
Az MDMA és az egyéb empatogén vagy pszichedelikus szerek nagyon veszélyesek és ártalmasak lehetnek szakértő felügyelet nélkül. Az engedélyezett pszichoterápiás alkalmazásuk lehetősége egyben azt is jelenti, hogy a páciens, a környezet és a terapeuta hármasa, vagy más néven a set és a setting (a körülmények és a gondolatok arról, hogy mi is a célja az együttlétnek) alapvetően meghatározzák azt a hatást, amit ezek a szerek kiváltanak. Megfelelő, tudományosan és tapasztalatokkal megalapozott set és setting nélkül a pszichedelikus szerekre mindaz igazzá válhat, amit az ezektől rettegők közhely szinten hangoztatnak. Mindenkit óvok tehát attól, hogy ezeket a szereket kellően megalapozott tudományos ismeretek nélkül, kíváncsiságból, kísérletezgetés vagy szórakozás céljára, hozzáértő felügyelet nélkül használja, mert ennek súlyos, egész életére kiható következményei lehetnek.
Lássuk hát, mivel is van dolgunk.
A New York Times magazinban néhány éve megjelent egy hosszú, részletes cikk Dr. Ecstasy-ról,[1]Alexander Shulginról, aki akkoriban ünnepelte a 84. születésnapját. Alexander Shulgin egymaga 200 pszichedelikus összetevőt talált fel, többek között 1976-ban az MDMA-t, az Ádám-ot, más néven az ecstasy-t. A szer terápiás alkalmazását hamarosan megkezdték. Az állatokon végzett kísérletek azonban esetleges hosszú távú neurotoxikus hatásaira derítettek fényt (Schmidt és mtsai 1986; Stone és mtsai 1986), ezzel érvelve 1986 novemberében az FDA (Food and Drug Administration, Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerhatóság) az illegális, gyógyászati felhasználással nem rendelkező kábítószerek közé sorolta.[2] Az ecstasy azonban kétes karrierjét igazán a betiltását követően kezdte meg. Mivel rendkívül egyszerű az előállítása, hamar megkezdődött illegális tömegtermelése és fogyasztása partydrogként. Még egyszer ismétlem, hogy az MDMA veszélyes, nem játék, agytalan és hozzáértés nélküli használata súlyos következményekkel járhat.
Mire lehetnek akkor használhatóak az empatogén és pszichedelikus szerek a terápiában? Miért fontos és érdemes újraindítani a húsz éve megszakadt kísérleteket?
Az angol „psychedelic” kifejezést Humphry Osmond, egy brit pszichiáter alkotta meg az 50-es évek végén, az „elmét megmutató” szótőből. Shulgin éppen egy empatogén (fokozott empátiát stimuláló) szert keresett amikor rábukkant az MDMA-ra, direkt olyan páciensek számára akik túl bezárkózottak, védettek, elkülönültek voltak, akik nem tudtak nyílt-szívü kapcsolatba lépni a terapeutájukkal. Szerintem az empatogén szerek is pszichedelikumok, ezért a továbbiakban ezt, az ismertebb kifejezést fogjuk használni. Az afrikai iboga szertartáshoz vagy a Navajo peyote rituáléhoz hasonlóan a kémiai szerekkel elért alternatív tudatállapotokban zajló szeánszok a történelmi előtti időkre vezethetők vissza. A pszichedelikus anyagok használata mindig valamiféle szertartás részeként a sámán, a főpap, a törzsfőnök felügyeletével történt. A szent szerek hétköznapi, vezető nélküli használatát szinte minden kultúra tiltotta minden időben.
Mire használták elődeink a pszichedelikumokat és mire használhatjuk őket napjainkban?
Willis Harmanegy 1965-ben készült tanulmányában így ír: „Na, mármost, mi is az alapvető feltétele a hipnotikus jelenség előállításának? A legcsupaszabb egyszerűségében ez (a) egy sugallatok forrása, (b), a személyiség mélyéről jövő hajlandóság a forrásból eredő sugallatok elfogadására. Ezek a feltételek bizonyára jelen vannak csecsemő és kisgyermek korunkban. A legtöbb dolog, amire általában véve úgy tekintünk, mint a kisgyermek nevelésére, annyit tesz, mint elfogadnia a sugallatokat a szülőktől és a kultúrától. A környezet által nyújtott sugallatok messzemenő elfogadása segíti elő a gyermek sikerét abban, hogy megtanuljon boldogulni a világban, de amennyiben a környezet nem megfelelő, ez okozhatja, legalábbis részben, patológiáját is. A helytelen sugallatok olyan személyiségzavarokhoz vezethetnek, mint például a túlzott bizalmatlanság és ellenségesség, vagy éppen az alacsony önértékelés és az alkalmatlanság bénító érzése, fóbiák, és így tovább. A következtetés egyértelmű. Mi mindannyian hipnotizáltak vagyunk csecsemőkorunk óta. Ez a tény se nem jó, se nem rossz. Ez csupán az élet egy szükséges része – alapvető alkalmazkodásunk a környezethez, amibe beleszülettünk. Nevezhetjük persze mindezt hipnózis helyett kultúrának is. Én azonban szándékosan használom a hipnózis kifejezést, hogy felhívjam a figyelmet annak a jelentőségére, amit mindez takar. A szükségszerű következmény ugyanis az, hogy nem úgy érzékeljük önmagunkat és a körülöttünk lévő világot, amilyen az valójában, hanem úgy, ahogyan sugallták, ahogy belénk hipnotizálták, és ahogy elvárták tőlünk illetve elvárjuk önmagunktól. Korlátaink, kereteink tehát nem velünk születettek, hanem mások sugalmazására fogadjuk el, tesszük magunkévá illetve építjük ki őket. Általában nem vagyunk tisztában ezzel, és ez a tény is része a hipnózisnak.”
Walter Benjaminaz 1920-as években meszkalinnal és hasissal kísérletezett. Úgy vélte, hogy a képzeletbeli mámor, amit drogok vagy bármi más idéz elő, egy „profán megvilágosodást” okozhat és lerombolhatja a modern élet hipnotikus transzát. „Az olvasó, a gondolkozó, a cél nélkül csatangoló mind megvilágosodott, csakúgy, mint az ópiumfogyasztó, az álmodó vagy az extázisban lévő személy”, írta Benjamin. „ Nem beszélve a legrémesebb drogról, önmagunkról, amit magányunkban fogyasztunk.”
A „modern élet hipnotikus transza” tehát a kapott véleményekből és azokból a szokásmintákból épül fel, amelyek kondicionálják környezetünkre adott reakcióinkat. A szokásmintáktól való megszabadulási kísérletek története az emberi spiritualitás története is egyben. A buddhista meditációs gyakorlatok legfőbb célja az, hogy lebontsák a reakciók szokásmintáit, mígnem az illető szívből jövő választ tud adni arra, amit az itt és most igényel. A „reakció” szót a szívtelen, figyelmetlen, automatikus szokásra használják, a „válasz” kifejezéssel pedig azt jelölik, ami frissen, őszintén, az adott szituációnak megfelelően merül fel. A reakció nem érzékeny a jelen realitásra, az csak egy múltban gyökerező, automatizmus.A pszichedelikus élmények olyan kérdéseket idéznek elő, mint például „Ki vagyok?” vagy „Mi vagyok” vagy „Honnan tudom, hogy tudom?” vagy „Milyen bizonyosságot tudok egyáltalán találni?” vagy „Hogyan lehetek abban biztos, hogy épelméjű vagyok?” Azok a dogmák, amelyeknek megfelelően az illető az életét addig vezette, semmivé válnak, és hirtelen lehetőségekkel, bizonytalansággal, kétséggel szembesül, mintha első alkalommal találkozna a világgal. Olyan érzés ez, mint amikor az ember egy újfajta szabadságra ébred, egy új önbizalomra, az ember saját maga tapasztalatára. Amikor nem bízom önmagamban, miben hihetek? Benned? Egy férfiban? Egy nőben? Esetleg az Egyesült Államok elnökében?Egy pszichedelikus élmény során az ember elkezdi megtanulni, hogy megnyíljon egy tágabb értelemben vett szeretet tapasztalata; a szeretet lehetősége előtt. Úgy tűnik, mintha a szeretet átívelne téren és időn, csakúgy, mint érzéseken és érzelmeken. A hit és a remény alapja a szeretet. Az ember megpillantja egy olyan élet és olyan választás lehetőségét, ami szereteten és vágyon alapszik és nem félelmen vagy a félelemtől való menekülésen.
A 21. században forradalmi, vagyis nagyon is ősi módszerekre van szükségük az embernek. Nekem és még sokaknak az a meggyőződésünk, hogy a pszichedelikus utazások bevetése a terápiás gyakorlatban felszabadítja az embert a szolgálatkész zombiságból a körülményekhez való kérdések nélküli alkalmazkodásból. AZ MDMA és társai olyan tudatállapotokat állítanak elő, ahol az ember szíve kinyílik és védekezés nélkül nyitottá válva, karakterének vértezete nélkül átérzi, hogy milyen is lenne az élet szégyen, fölösleges fájdalom és félelem nélkül. A lehetőségek végtelenségének felismerése, ez az élmény, vagyis ennek az emléke maradandó. Elkíséri, segíti a pácienst a terápia után is.
A MAPS kísérletsorozata tehát most indul. Kövessétek figyelemmel az eseményeket!
(A cikk összeállításában felhasználtuk Tímár Kati fordítását /Apró részletek 2005/)
Mindenekelőtt leszögezem, hogy nincsen technika, módszer a terápiában. És nincs cél, legalább is a terapeutának nem szabad, hogy célja legyen.
Arisztotelész háromféle tudományt különböztet meg. A poétikus vagy alkotó tudományok (ποίησις) valaminek az előállításával foglalkoznak, például az építészet vagy az orvostudomány: tudjuk mit akarunk és előállítjuk. Valaminek az elméletébe vezetnek be a teoretikus vagy elméleti tudományok (θεωρία), például a matematika vagy fizika. A praktikus tudományok (πρăξις=cselekvés) az „alkalmazott” tudományok: ezek cselekvésben valósulnak meg. Ilyen az etika és a politika, és ilyen, pontosan ilyen a pszichoterápia is a maga eredeti, valóságos mivoltában.
A pszichoterápia, pszichológia, pszichiátria egy ideje vészes elszántsággal tolja be magát az elméleti és alkotó tudományok közé, a biztonságos szabályozott zónába, holott meglehet, hogy, ezzel pont önmaga lényegét heréli ki.
A pszichoterápia elemei: egy terapeuta, egy páciens, egy rendszeres időpont és egy megbízható hely. Mindezt könnyű megteremteni, de egyáltalán nem könnyű két embernek igazán találkoznia.
Laing szerint: „a pszichoterápia más nem lehet, mint két ember makacs, csökönyös próbálkozása, hogy visszanyerjék, megmentsék emberségük sértetlen egészét, a köztük lévő, kialakuló kapcsolaton, viszonyon keresztül.“
Én nem akartam azt sem, hogy neve legyen. De elfogadom, hogy a névadás egyfajta teremtés. Legyen.
Original Radical TherapyTM. ORT. Magyarul: Radikálterápia
Eredeti, azaz alapvető. Radikális, mélyreható, azaz gyökeres, alapos. Hallatlan egyszerűség; szakmai eretnekség.
Csak a páciens számít. Nem számít a protokoll, az előírások, az elméleti tudomány szabályai. A terápia egy primer itt-és-most élmény, amiben a terapeuta is, a páciens is részt vesz. Az élmény mindig friss, élő. Minden pácienssel más-és-más. A kezelés, bánásmód pontosan az, ahogy mi, emberek, egymást kezeljük, ahogyan mi egymással bánunk. Mi odamegyünk, ahol a páciens, az ember van. Nem kérjük őt, hogy jöjjön oda, ahol a többiek (a normálisok, egészségesek, sikeresek, gazdagok, szépek, szülők, tanárok, szomszédok, főnökök, férjek, feleségek, idegenek) vannak. Nem hagyjuk egyedül, ott vagyunk vele, ahol ő van. Segítünk neki, hogy ne féljen, vagy, ha fél is, erőt tudjon venni a félelmén. A páciens a saját útját keresi, és mi nem tudhatjuk, hogy mi az ő útja, ezt csak ő tudja. A Radikálterápia az a folyamat, amelynek során a páciens megtalálja a saját útját.
Miért ül itt velem szemben ez az ember, a páciensem? Mert szenved. Bevallottan szenved. Csak az lehet páciens, aki bevallja, hogy szenved. És miért ülök én itt vele szemben? Miért vagyok terapeuta?
Az a tapasztalatunk, hogy senki sem szenved, akit nem bántottak. A terapeuta a pácienssel mély szövetséget köt, és ketten addig dolgoznak együtt, amíg a páciens rá nem jön milyen körülmények, milyen emberek, milyen környezet szükséges neki, hogy élni tudjon, hogy azzá lehessen aki. A terápia során nem szükségszerűen csökkennek a szenvedések, de a páciens megtanulja elviselni azokat, megtanul könnyedén és derűvel együtt élni a szenvedéssel. A borzasztó már megtörtént mindannyiunkkal, terapeuta és páciens együtt szenvednek.
A legjobb terapeuták a karrierjüket páciensként kezdték. Lainget egyszer megkérdezték, hogy hogyan tudott eljutni oda, hogy már nem szenved. Elkerekedett a szeme, hogy hogy lehet ekkora hülyeséget kérdezni. „A terapeuta nem az, aki nem szenved, hanem, az, aki jól szenved.” – mondta.
Minden gyerek meg akarja gyógyítani a szüleit, hogy azok szeressék őt. De vannak gyerekek, akiknek ez nem sikerül. Talán belőlük lesznek a terapeuták. Vagy a páciensek.
Szondi Lipót szerint csak az lesz igazi terapeuta, akinek legalább egy őrült volt a családjában. Egy őrült mellett az ember vagy meghal, vagy megőrül, vagy megtanulja, hogy kell túlélni a dolgokat.
Lainget egyszer egy workshopon, ahol csak terapeuták voltak valaki megkérdezte, hogy honnan tudhatja az ember (a terapeuta) hogy mi munkál benne, valódi hivatástudat, vagy hatalomvágy. „Aki terapeutának születik, az ezt tudja”- felelte Laing. „Aki nem tudja, az menjen el egy igazi terapeutához és tanulja meg tőle.”
A páciens nem egy megjavítandó-tárgy, hanem egy elfogadandó-személy. Ha egy tárgy lenne, le lehetne írni, paraméterei lennének. Akkor lehetne tesztet csináltatni vele, ami kimutatja az eltérést az átlagtól, a normálistól. Egy törött kart a helyére lehet illeszteni egy séma szerint, de a terápiának nem lehet sémája. Mi nem vizsgáljuk a páciensünket, mi együtt élünk vele. A páciensnek vágy-mentes, szeretettel-teli figyelemre van szüksége, hogy rájöhessen mik is az ő igazi, saját vágyai. Eltévedt, mert szerepeket játszott, mert meg akart felelni, mert mások vágyait kellett teljesítenie.
Egy tigrisnek másra van szüksége, mint egy halnak. A megismerés időbe telik. Egy kapcsolat kialakulását nem lehet siettetni. Nem tudlak sürgősen, határidőre szeretni téged.
Ferenczi Sándor mondta, hogy az a jó terapeuta, akinek sok ideje van, és semmi ambíciója nincsen.
Nincs „ő“ és „én,“ nincs elkülönítés, elválasztás, csak "mi" vagyunk mindannyian.
Először lehet, hogy be kell vallanunk őszintén, hogy, amikor együtt ülünk, az egyetlen valódi élmény a kapcsolatunk hiánya.
Az elidegenedés önmagunktól, egymástól és a világtól a manapság leggyakoribb szenvedés, olyannyira, hogy már-már elfogadjuk, normálisnak vesszük. Azokat tartjuk betegnek, abnormálisnak, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni az ilyen életet. Kezeljük, megtömjük orvosságokkal őket, nehogy túl hangosan sírjanak, őrjöngjenek...
A Radikálterápia megkeresi az elidegenedés gyökereit, megvilágítja azokat a játszmákat, amelyekbe a szülők, az iskola, a társadalom belekényszerítettek minket mielőtt védekezni tudtunk volna. A terápia akkor eredményes, ha a páciens kiszabadul a szerepek kényszerzubbonyából.
Egyszer egy házaspárral dolgoztam, a 23 éves fiukról beszélgettünk. Még most is otthon élt velük, a szülők valamiféle erőszakos, heves kirobbanástól féltek, mert a fiú már megfenyegette apját is, anyját is. Gondolták zárt osztályra viszik, vagy börtönbe záratják, féltek tőle. Az anya sírva mondta, „nem szeretném, ha a rendőrökön vagy orvosokon kívül bárki is bántaná szegénykét!“
Nem egyszer hallottam szülőket, akik kimondták, hogy inkább legyen a gyerek őrült, mintsem hogy megtudjon valami titkot, vagy rettenetes igazságot.
Amikor elveszítettük a kapcsolatunkat azzal a szellemmel, ami minket él - éltet, amiben mi egyek vagyunk, aminek mi csak apró részei vagyunk, akkor elveszítettük az eksztázis élményét is, és ami marad az csak házimunka, feladat, a túlélés unalmas gyötrelmei.
A terápia addig nem nyugodhat, amíg meg nem találjuk azt az élményt, amiből minden vallás eredt: nem vagyunk bőrzsákba nyomorított izolált különálló lények; összetartozunk, és van egy közös tudat, vagy szellem, aminek szüksége van ránk, egy nagy hullámban vízcseppek vagyunk és átfolyunk egymáson, összekeveredünk egymással.
Nem vagyunk egyedül soha...
Budapest, 2009. március 26.
2009.02.02.
Főzni emlékezetből
András előadása 2009. február 1-jén a Push fesztiválon a Trampolin Hall-ban, Vancouverben
Az avantgárd filmes Peter Kubelka mondja: „Mindenkinek, aki filmet készít, főznie is kellene. A főzés előadó művészet, egy étel az őselődje az emberi szobornak. A főzés a kultúra eredete, és minden művészet anyja. Az étel pontosan úgy, ahogy a művészet, a kommunikáció egy fajtája. Az elkészített étel médium, amellyel kifejezzük a gondolatainkat és érzéseinket.”
Nekem a főzés olyan, mint a zenélés, a recept olyan, mint a kotta, az étel, mint a lejátszott darab, maga az evés pedig: zenehallgatás. Bartók és Kodály népdalokat gyűjtöttek, meghallgatták a dallamot, aztán lekottázták. Vannak emlékei a régi paraszti ételeknek, és az úri lakomáknak, lehet emlékezni régi gyermekkori dallamokra.
Egyszer apámmal utaztam a vonaton, talán még 6 éves sem voltam, és az étkezőkocsiban egy olyan finom marhahúslevest ettünk, hogy az ízére még most is emlékszem. Azóta is keresem, de eddig még sehol sem találtam meg azt az ízt.
Mi a szeretet? A definíció valahogy így szól: az a szeretet, amikor az egyik ember úgy járul hozzá a másik életéhez, hogy segíti őt a túlélésben, könnyebbé és gazdagabbá teszi az életét, kreatívan megnagyobbítja azt. A főzés is szeretet; a másik életét gazdagabbá és tartalmasabbá teszi. A kelletlen, kedvetlen főzés, a vonakodás, húzódozás, neheztelés megmérgezi az ételt. Hugh Crawford, Laing egyik pszichiáter kollégája soha nem ment étterembe, mert kételkedett abban, hogy az ételt ott szeretettel készítenék el.
René Girard fontos elméletében a háromszögű, vagy mimetikus vágyak kapcsán állítja, hogy az, hogy az emberben a vágy eredeti, saját volna, nem egyéb, mint romantikus hazugság, és, hogy valójában az emberi lények egymás vágyait veszik kölcsön, másolják, utánozzák, próbálják magukévá tenni. Mondok erre néhány példát. 6 vagy 7 éves lehettem, amikor az apám elvitt egy buliba, ott egy nagyon szép nővel találkoztam, aki megtáncoltatott, és akinek a fenekébe beletemettem az arcomat. Ma is emlékszem a csodás, izgalmas érzésre. Később rájöttem, hogy a nő apám titkos szeretője volt, arra vágytam tehát, ami az apám vágya volt. Gyakori eset az, ami egy páciensemmel történt meg, aki a barátja minden nőjével lefeküdt. Mi ez, ha nem utánzás, másolás? Jó példa annak az olasz emigráns fickónak a története is, aki imádta a sportkocsikat, irtózatosan gyorsan vezetett, közben a visszapillantó tükörben csodálta magát, a haját fésülgette, aztán persze kirepült, nekivágódott a korlátnak, jól összetörte magát. Máskor megbüntették gyorshajtásért, de nem fizette ki a büntetést, csak, amikor a bíróság rákényszerítette. Megkérdeztem tőle, hogy ki is ő voltaképpen, amikor ezeket csinálja, kit utánoz. Kiderült, hogy az anyja rajongott egy híres olasz autóversenyzőért, ő pedig egyszerűen az akart lenni, akire az anyja vágyott.
Csak arra emlékszik az ember, amire odafigyel. Vedd észre, hogy mire figyelsz, ha nem kell semmire sem figyelned, és aztán figyelj arra, amit ebben az állapotodban észreveszel!
Az ember respektusa, tisztelete önmaga iránt; önmaga felszentelése az, amikor odafigyel önmagára.
Egy orvos barátom, dr. Moser egyszer megkérdezte tőlem, hogy szerintem miért nem akarnak a fiai orvosok lenni. Visszakérdeztem, hogy vajon ő boldog volt-e orvosként, amikor a fiai picik voltak. Mondta, hogy nem, egyáltalán, általában rettenetesen fáradt volt, folyton ügyeletes volt. Hát nem hülyék a fiai, hogy nem akarják utánozni, ami rossz volt.
De ellenkező példát is mondhatunk, David és Igor Oistrakh példáját akár.
Egy leves élni akar, ezért embereket használ arra, hogy tovább éljen, hogy el ne felejtsék az izét. Igyekszik nagyon finom lenni.
Én általában utáltam emlékezni, soha nem tudtam megjegyezni egy verset, minden vizsgát csak puskázással tudtam megoldani. A memória olyan, mint az emésztés. Az élmények olyanok, mint az evés, a felejtés olyan, mint a kakálás. Csak arra emlékezünk, amit beépítünk magunka.
1969-ben egy szép napon az akkori csajom azt kérte, hogy főzzek valamit neki. Addig még soha életemben nem főztem, elgondolkodtam… Aztán egyszer csak emlékezni kezdtem, mintha a szemem egy asztallal lett volna egyvonalban, kicsi voltam, és annál az asztalnál a nagymamám főzött.
Emlékeztem mi volt az asztalon, hagyma, paprika, sárgarépa, fehérrépa, krumpli, na, meg hús, emlékeztem, ahogy a nagymamám mozgott a konyhában, szeletetlt, aprított, emlékeztem a lábosra, a fakanálra, arra, ahogyan a sót beletette a vízbe... Az emlékeim alapján leírtam a receptet, és főztem a nőnek egy nagyszerű gulyáslevest.
Amikor a fiam első osztályos volt, és kért egy receptet, amit a barátainak megcsinálhatna, emlékezetből lediktáltam a lekváros-diós rakott tészta receptjét. Nagyon ízlett a gyerekeknek, mind megették.
Végezetül Per Petterson norvég író Lótolvajok című regényéből szeretnék idézni.
„Amit csinálok, - és ezt nem mondtam el soha senkinek,- az az, minden alkalommal, amikor valami praktikus teendőm van, behunyom a szememet. Ilyenkor a szemem előtt látom, hogy az apám hogyan csinálta, vagy emlékezem, hogy hogyan csinálta volna, és azt kopírozom. Mindezt addig, míg egy jó ritmusba nem érek, és a dolog, a teendő megmutatja magát, láthatóvá válik. Én mindig is ezt csináltam, emlékszem. Mintha a titok ez lenne, hogy a test úgy viszonyul minden feladathoz, ahogy a lábaddal dobbantassz a földön, a távolugrás pillanatában, hogy villámsebesen mérlegeled, hogy milyen gyorsan és milyen nagyot kell ugranod, és ez a mechanizmus, ez a tudás ott van, először egy dolog, aztán a másik, összefüggésben egymással, minden munkában, amit csinálni fogsz, az már létezik..."
Gulyás Feldmár módra
1 and a half lb of meat (stew beef from hip).
Brown 1 cup chopped onions in 3 tbsp bacon fat & oil.
Add 3 tsp paprika
1/4 tsp cayenne or HOT Hungarian paprika
2 cloves of garlic, minced
3 pinches of caraway seeds
Add meat & stir-brown it.
Fresh pepper it.
Add water, 4 – 8 cups.
3 chunked tomatoes
2 chunked green peppers
salt, 1 tsp or more
Simmer one hour, then add 3 carrots
1 small parsnip
4 potatoes, all cut into slices or chunks.
Add more water if necessary to cover, and cook 1/2 to 3/4 hour more.
If wanted, make knockerln, cooked in the soup at the end, for about 3 minutes:
1 egg in dish, bit of salt, pepper, then sprinkle as much flour as the egg can take up. Kneed & keep adding flour until dry and fairly hard, so it doesn’t stick to fingers any longer.
Pull snippets of dough off main lump and throw into boiling pot, until done.
Emberközpontú világkép. Az ember élőhelye. Az ember élete.
Mindez persze nem akármikor, hanem itt és most, egy globális pénzügyi, gazdasági válság és sok-sok szervezeti és személyes krízis közepén.
Nem volt könnyű évünk nekünk, embereknek. Az idei szilveszteri SMS áradatban jellemzően könnyebb, boldogabb új évet kívángattunk egymásnak, és nem véletlenül. Sok fájdalmas és félelmetes pillanatról lehetne mesélni, meglebbentette sötét szárnyát fölöttünk a pusztulás, a rombolás, a halál angyala.
Ernest Becker A halál tagadása című könyvében, amit halálos ágyán fejezett be, azt állítja, hogy mindent, ami gonosz, a haláltól való félelem inspirálja. Van egy pillanat gyerekkorunkban, amikor rájövünk arra, hogy mindannyian kakálunk, mint a kutyák, a lovak, na, meg a csirkék, amiket levágunk és megeszünk vasárnap ebédre. Akkor nagyon megijedünk, hogy mi is állatok vagyunk, halandók, egy a sorsunk, minden élőlénnyel, a legostobábbal, legrondábbal is. Ez ellen nem lehet tenni semmit.
“Csak egy valami bizonyos; a halál. Hogy mikor jön el, az bizonytalan. Hát akkor hogyan éljek?”
Ez a buddhista mondás arra mutat, hogy van egy pillanat, amikor válaszút előtt találom magamat. Tudom, hogy halandó vagyok, merre induljak innen?
Éljek úgy, hogy minden pillanatban részt veszek, hogy el ne mulasszak semmit, ami van, hogy szeressem azokat, akikkel találkozom, tegyem gazdagabbá, boldogabbá az ő életüket, hiszen mindannyian a halál felé bandukolunk, aki előbb ér oda, az a követőiben élhet tovább? Vagy éljek úgy, hogy senki és semmi ne érdekeljen, ne kelljen már felelősséget vállalnom, izgulnom senkiért és semmiért, ha én meghalok, haljon meg, pusztuljon mindenki velem, ha én megszűnök, szűnjön meg a világ is?
Öreg hadvezérek fiatalokat masíroztatnak a halálba, hidrogénbombákkal fenyegetjük egymást, és mint élő bomba robbantjuk fel ellenségeinket. A földet, a vizeket, a levegőt nem védjük meg önmagunktól, amíg élünk, gazdagodni, fogyasztani akarunk, bármi is az ára, aztán meg kit érdekel, hogy mi van a túlélőkkel a halál után. Közömbös vagyok, lusta, pénzéhes, vásárolok, körül bástyázom magam cuccokkal, nem tudom hogyan is éljek, legyek, de ezen nem is fogok gondolkozni, mert túlságosan lefoglal a tárgyak birtoklása, megszerzése, megvédése. Sokat szarok, rengeteg ivóvizet pocsékolok, sokat füstölök, rengeteg szeméttel fedem be a földet. Mintha én magam lennék az a bosszúálló angyali sereg a Jelenések könyvéből; és, ha így van, akkor alapos munkát kell végeznem, mert végtelen irigységemben feldühít különben a gondolat, a lehetőség, hogy utánam netán mégsem az Armageddon jön és a végső csapás, hanem boldog, egészséges fiatalok, termékeny mezők, napsugaras tiszta-vizű tavak, halakkal dús tengerek, zöld erdők, virág- borította hegyek.
Nehezebb teremteni, mint rombolni, vírusok vagyunk, rákos sejtek, öljük a Földet. Ha nem tudjuk a végtelenségig éltetni önmagunk számára, akkor megöljük most. Csak hogy ne érezzük magunkat tehetetlennek...
Ha rájönnénk arra, hogy nem kell harcolni semmi ellen, hogy az akaratunk nagyon pici azokhoz az erőkhöz képest, amik minket létre hoztak, hogyha tisztelni kezdenénk azt a rejtélyes élet-erőt, ami minket éltet, akkor a Föld, az ember élőhelye meggyógyulhatna, ez a csodás kis bolygó, amely otthonunk és anyánk, megtalálná egyensúlyát és nem kellene, hogy belénk haljon
Igen, az anyánk…
Egyszer 35 éves koromban lepett meg az anyám, álmomban, már a halála után. Onnan ahol az ég találkozik a tengerrel, a horizont vonalából, szólt az anyám. Nem láttam, csak hallottam, de ismerős hangját nem lehetett összetéveszteni senki máséval. Azt mondta végtelen szeretettel, hogy engedjem el magam, nem kell ébernek lennem, adjam magam oda a földnek, a víznek, az égnek, támogatni, szeretni fognak engem, hiszen ő minden elem, és ő vigyázni fog rám. Elhittem neki, boldogan feküdtem a fűben és éreztem végtelen szeretetét. Hirtelen és újra szólt hozzám a hang. Most érces és haragos volt. “Elhitted, amit mondtam, te hülye? Hiszékeny, naiv gyerek vagy! Egy szót se higgy el abból, amit hallottál az előbb. Állandóan ébernek kell lenned, mert minden az ellenséged. A víz megfullaszt, az égből villám csaphat beléd, a föld megnyílhat és lenyelhet téged bármikor…” És nevetett. Ijedten ébredtem fel, és egy darabig nem tudtam újra elaludni.
Minden fel- nem-oldott trauma, sérülés, ami megtörtént egy ember fejlődésének bármelyik szakaszán, ciklikusan ismétlődő cselekmény motívumokat okoz. Valami befagy és változatlanul, megemészthetetlenül képviseli az utolsó tűrhető pillanatot, mielőtt a megsemmisítő hyper-stress bevillant volna. Így az áldozat folyamatosan úgy viselkedik itt és most, mintha a következő pillanat ugyanaz lenne, mint ott és akkor volt.
Michel Odent már több éve mondja, hogy ha a szülés, születés nem gyengéd, ha az újszülött nem meleg ember kezekkel, hanem fém fogóval találkozik, ha nem hagyjuk, hogy megtalálja első lélegzetét, mielőtt elvágjuk a köldökzsinórját, ha vadul behatolunk az orrába és fejjel lefelé lógatjuk, ha elválasztjuk a mama testétől, akkor a gyerek a környezetét ellenségesnek fogja érezni, félni fog tőle, dühös lesz rá, nem fogja tudni megszeretni.
De soha nem késő! A születés elkerülhetetlen traumáit egy szoptató anya gyógyítani tudja, hiszen minden egyes alkalom, amikor a csecsemő anyja karjának menedékében álmosan, nyugodtan szopik, bizonyítja, hogy van biztonságos, barátságos, tápláló környezet is, amire vigyázni kell, amit szeretni lehet.
Vigyázni kell, szeretni lehet…
Mint Beckett írta, ‘il faut continuer’, ‘one must go on’, ‘muszáj továbbmenni, folytatni’.
2008.10.28. 52 évvel ezelőtt, október 28-án hangos robbanásokra, fegyverropogásra ébredtem. „Ünneplik a születésnapomat”- ez jó viccnek tűnt. Majdnem egy hete már nem kellett iskolába menni, aminek persze örültem. Tudom, hogy az anyám nagyon félt, de bennem óriási izgalom égett. Tibi barátom lihegve jött két pisztollyal, hogy csatlakozzunk a forradalmárokhoz.
Mondtam neki, hogy csak menjen, én az ostrom óta rettegtem minden hangos dörrenéstől, tudtam, hogy én ebben az életben lőni nem fogok. Nem sokkal ezután, amikor már utcai harcok folytak, egy osztálytársammal kenyérért álltunk sorba. Egy orosz tank gördült be az utcába, géppuskatüzet nyitott és a sorban majdnem minden második ember találatot kapott. Dermedten álltam, a barátom holtan a lábamnál hevert.
Akkoriban apám a Kossuth téren lakott, a tér teli volt szovjet tankokkal. Egy napos délután a tankok teteje nyitva volt, a katonák ettek, ittak, énekeltek. Néhány sráccal odamerészkedtünk és megszólítottuk oroszul az ázsiai kiskatonákat. Fogalmuk sem volt, hogy Budapesten vannak. Valahová Közel-Keletre képzelték magukat. Jól elbeszélgettünk. Egyszerre telefonhívást kaptak, és elzavartak, hogy bújjunk el gyorsan, mert nekik most lőniük kell. Meg is tették.
1956 októberének minden pillanatában ott volt a levegőben szabadság reménye, lehetősége, de mint a minden születésben, a csata véres volt és halálosan ijesztő.
A nagy újjászületés, megszabadulás akkor az országnak nem sikerült, de nekem igen. Az én kis privát forradalmam, személyes megszabadulásom néhány héttel később jött el. Karácsony és újév között apám megkérdezte, hogy akarok-e nyugaton tanulni. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, és nem tudom, miért, de azonnal igen-t mondtam.
December 30-án éjjel már egy vagonban bujkáltam sokadmagammal, az osztrák határ közelében, a dermesztő hidegben. A vagon ablakán jégvirágok voltak. Másnap fegyveres határőrök elkaptak nyolcvan embert, többek közt azt a férfit is, akit az apám szerződtetett, hogy vigyen át. Egy nő meg én leugrottunk hátul a vagonból és beszaladtunk a közeli faluba, ahol néhány jó szándékú ember a helyi állatorvoshoz vitt bennünket, aki a pincében rejtett el. Éjféltájt két fiatalember jött a segítségünkre. A havas téli éjszakában fehér lepedőbe burkolózva gyalogoltunk, kutyák ugattak, fényszórók forogtak az őrtornyokban.
Futnunk kellett. A hótól nem lehetett látni a mélyszántás hegyeit és völgyeit. Én állandóan ágyékig belestem a mélyedésekbe, nem tudtam átugrálni, mint a többiek. Annyira elfáradtam, hogy úgy éreztem, egy lépést sem tudok tovább menni. Akkor a fiúk a könyökömnél megfogtak, és a miközben a lábaim a levegőben kalimpáltak, ezek a fickók átszaladtak velem a határon.
Szilveszter éjjelén már Bécsben csatangoltam. A város akkor már teli volt magyarokkal és senki nem fogadott be. Rettenetesen fáradt voltam, már három éjszaka nem aludtam. Odamentem egy rendőrhöz és megkértem, hogy vigyen be a börtönbe, mert szükségem van egy ágyra, hogy aludjak. Először azt mondta, hogy ő ezt nem teheti. Felkaptam egy téglát és kérdeztem, hogy ha ezzel most bedobom egy üzlet kirakatát, akkor bevisz-e. Elkérte a téglát és bevitt.
A cellában két nyugatnémet katona volt, akik megölték a kapitányukat. Kártyáztak. Kérdezték, hogy van-e pénzem, mert anélkül nehéz kártyázni. Odaadtam az összes forintot, amim volt. Felmásztam az emeletes ágy tetejére és a következő huszonnégy órát átaludtam. Másnap megetettek, - emlékszem, a bableves nagyon jó volt- és megkérdezték, hogy maradok-e még egy napot, vagy megyek tovább. Mentem. Minthogy még mindig nem volt fedél a fejem fölött, amikor véletlenül a National Coalboard toborzó sátránál találtam magamat, azonnal feliratkoztam bányásznak Angliába. 18 évesnek hazudtam magam. Még aznap Londonba szállítottak és a Strand Palace hotelba elhelyeztek. London káprázatos fényei a budapesti sötétség után úgy hatottak rám – gondolom - mint a napvilág az újszülöttre.
2006-ban Budapesten voltam október 23-án. Barátaimmal kimentünk a temetőbe, a 301-es parcellához, vittünk virágot, meghallgattunk néhány beszédet. Örömmel és hálával emlékeztem a szabadság napjaira, és az én személyes kiszabadulásomra.
Azt hiszem, hogy már aznap délután majdnem belekeveredtem abba a konfrontációba, ami a tüntetők és a rendőrség között kialakult. Nem egészen értettem, hogy miért kellett elrontani egy ünneplést, a valódi forradalom halvány és hülye utánzásával. A tüntetők úgy tettek, úgy viselkedtek, mintha még mindig elnyomás alatt élnénk. Nem értettem, hogy ez nosztalgia vagy őrület.
Most pár napja egy barátomnak azt ajánlottam, hogy 23-án majd felhívom Vancouverből. Azt mondta, hogy egy másik nap jobb lenne, mert azon a napon senki nem akar Budapesten lenni. Mondta, hogy ő is elutazik, mert nem akar tanúja lenni értelmetlen és romboló esetleges utcai jeleneteknek.
'56-ban, amikor én elszöktem, senki nem álmodott arról a szabadságról, ami most van Magyarországon. A legmerészebb elvárásokat is meghaladta az, ami bekövetkezett. Ami '56 eufóriájában és halálos félelmében elkezdődött az mára valóság lett. Furcsa, hogy mégsem akarjuk tisztán és lelkesen ünnepelni azt, ami van, az újjászületésünket, a jó szerencsénket. Most, 68 évesen, én már tudom, hogy minden elvesztegetett boldog pillanatunkkal örökké tartozni fogunk önmagunknak.
Feldmár András köszöntője Elhangzott Jennie Overend és Julie Vivas Szia Baba! című könyvének bemutatóján
A nők, - akár hiszitek, akár nem - voltak terhesek már azokban az időkben is, amikor még senkinek fogalma sem volt arról, mi az, hogy orvos.
Hogy tudtak szülni a nők orvos nélkül? Hát természetesen. Segített nekik a gravitáció vagy nevezhetjük bátran Földanyának, és persze más nők, családtagok, bábák is jelen voltak, akik szükség esetén közbe tudtak avatkozni. A nők nagyszerűen tudnak szülni, ha ez nem így volna, már régen nem lenne ember a Földön. A természetes, háborítatlan szülés az maga a szülés. Nagy és izgalmas kérdés, hogy miért avatkozik bele a társadalom, a hatalom a természetes folyamatba, miért áll az anya és a megszületőben lévő gyerek közé, miért teszi mesterségessé azt, ami természetes, miért teszi tudománnyá azt, aminek olyan primitívnek kéne maradnia, amilyen primitív, egyszerű csak a természet tud lenni. Miért rontjuk el azt, ami önmagában jó, úgy, ahogy van? A természetes szülés valójában nem egy választás, azt csak visszapillantva lehet tudni, hogy szükség volt-e orvosi beavatkozásra, azaz volt-e valami olyan komplikáció, ami a mama vagy a baba életének megóvása érdekében specialistát, orvost igényel. Ha nincs komplikáció, akkor mindannyian természetesen szülünk és születünk. Az igazi választás tehát az, hogy a mama milyen körülmények között, kinek a társaságában, hol szeretne életet adni gyermekének. Manapság, amikor van mobil telefon, amikor mindennel felszerelt mentőautók és kórházak állnak a rendelkezésünkre, nem kell attól félni, hogy komplikáció esetén nem tud az orvos a szülő nő vagy a baba segítségére sietni. Nekünk tehát ma már nem a rossztól, a veszedelemtől, a gyermekhalandóságtól, a gyermekágyi láztól, a komplikációktól kell félni, inkább azon kell gondolkodni, hogyan lehet megkönnyíteni a szülést. Mert minél könnyebb, annál kevesebb komplikáció lesz, ebben biztosak lehetünk. Mindenki tudja, hogy mi az adrenalin. A vészhelyzetek, a stressz, a rettegés hormonja. Abban a pillanatban, amikor adrenalin termelődik a mama testében, tehát fél vagy fázik a szülő anya, nagyon nehéz a szervezetének oxitocint termelnie, ami viszont a szüléshez nélkülözhetetlen, hiszen ez az a hormon, amely nélkül nincsenek méh összehúzódások. Márpedig rengeteg adrenalint termelünk mikor ismeretlen és klinikai környezetben vagyunk; a kórház, a műszerek, a fehér köpenyes orvos mindenkit megijeszt. Hollandiában ahol a szülések 31% otthon történik, ahol a bábák 82%-ának van saját önálló praxisa, és ahol a kórházi szülések nagy részét is bábák kísérik, a császármetszések aránya mindössze 10% és a szüléseknek több mint 90% -ánál nem kér az anya epidurális érzéstelenítést. Az egészséges szülések aránya –amikor a baba és a mama is jól van - mindezzel együtt jobb, mint az Egyesült Államokban.
Én ebben a szép kis könyvben azt találtam legérdekesebbnek, hogy mennyire szabadon mozog a mama. Gondoljatok csak bele, ha moziban vagy tévében szülést látunk mindig, kivétel nélkül mindig fekszik a szülő nő. Miért is? A legenda szerint XIV. Lajos látni akarta, amikor a szeretője megszüli a gyermekét, az asszonynak tehát úgy kellett elhelyezkednie, hogy a király foteljéből kényelmesen szemlélhesse az eseményeket. Nem nehéz észrevenni ebben a történetben a férfi hatalom megjelenését, amelyik megfosztja a nőt a szabadságától és egyben megnehezíti a dolgát, sőt kockára is teszi az életét és persze a születendő gyermek életét is. Azután összefogott a hatalommal az orvostudomány, főszereplővé vált a férfi orvos, aki a tudomány nevében lefekteti a nőt és „levezeti” a szülést. A szülő nő és születendő gyermek helyett az orvos lett a szülés sztárja. Ma úgy látszik, valami kezd megváltozni végre. Angliában a National Childbirth Trust szakemberei elindították a „Ne szülj fekve!” mozgalmat, mert belátták azt, amit persze nem nehéz belátni, hogy szabadon mozogva, járkálva, ülve vagy állva sokkal könnyebb szülni, mint háton fekve. Michel Odent francia szülész szerint, ha gyengéden és intelligensen hagynák az anyákat szülni, megjavulna a környezettel való kapcsolatunk. Odent saját bevallása szerint mindent a nőktől tanult, a nők iránti alázatból felhagyott a praxisával, mondván a nők mindent jobban tudnak, nincs helye férfinak, orvosnak a szülő anya mellett. Szülészi pályafutása után megalapította Londonban a Primal Health Research Centert amelynek fő kutatási területe a korai élmények hosszú távú következményeinek vizsgálata. Megállapította, hogy az anya és a természet, a környezet az újszülött számára egy és ugyanaz, azok a körülmények, ahogyan a világra jön, meghatározzák az anyjával való további kapcsolatát és így a környezettel való kapcsolatát is. Én magam több mint harminc éves praxisom során tapasztaltam, hogy a születés körüli események egy életen át meghatározóak. Tehát a szülés, születés nem csak egy pillanatnyi esemény, nem csak megtörténik, azután elmúlik, hanem örök nyomot hagy a személyiségen, bevésődik múlhatatlanul, számtalan későbbi, nehezen feltárható történés forrása lehet.
A Szia Baba könyvben a szülés családi esemény. A kulturális antropológusok biztosan ismernek olyan népeket, népcsoportokat, amelyeknek kulturális hagyományában a szülés egyike a családi ünnepeknek, sőt olyanokat is, ahol közösségi esemény. Minden változat jó lehet, ami nem vitatja el a szülő nő és a születendő gyermek elsőbbségét, amiben olyan helyzet teremtődik, ahol szégyenkezés, félelem nélkül tud figyelni az anya önmagára és gyermekére, ahol minden értük van, ahol szabadság, szeretet és intimitás uralkodik, ahol a hatalom számára nem terem babér.
Annak a kisbabának, aki ennek a könyvnek az oldalain megszületik, a jövője fényes és tele van ígérettel. Én is így szerettem volna megszületni.
